A gerelyhajítás története

Az olimpiai számok közül a gerelyhajításnak van a legszorosabb kapcsolata az egykori hadviseléssel. A mükénéi időkben és a Római Birodalom korában előszeretettel használták a gerelyt, mint támadófegyvert. Mivel könnyebb volt, mint egy lándzsa, a döfés helyett inkább hajításra használták, ami távolabbi támadást is lehetővé tett. A sportolók viszont a katonai gerelyeknél sokkal könnyebbeket használtak, mert a versenyszám alapelve a hajítási távolság bemutatása volt, nem a sebzés szemléltetése. Az egyik lényeges különbség a hajdani és a modern sportgerelyek közt az, hogy korábban egy „ankyle” –nak nevezett bőrszíjat használtak segítségül a hajításhoz, melyet a farúd közepére tekertek fel. A sportoló a szíjnál fogva tartotta a gerelyt, a kihajításkor a bőrszíj letekeredett, ezáltal spirális mozgásra késztette a gerelyt.

A korszerű férfi gerelyek súlya 800 gramm. Korábban fából vagy fémből csinálták őket, de jelenleg csak fémből lehet gerelyt készíteni. A gerelyhajítás az egyetlen dobó versenyszám, amit nem kidobó körben rendeznek. Az atléta egy egyenes nekifutót használhat, mielőtt a gerelyt elhajítja. Versenyenként hat dobási kísérletre van lehetőség.

Amíg az Egyesült Államok béli sportolók körében a diszkoszvetés és a súlylökés a jellemző, a gerelyhajítás és a kalapácsvetés az európaiak kedvelt versenyszámai, legfőképpen a Skandinávoké. A finn származású Matti Järvinen állított fel a legtöbb alkalommal – összesen 10-szer – világrekordot, 1930 és 1936 között. A gerelyhajításban összesen kiosztott 69 darab olimpiai érem közül 32 került norvég, finn vagy svéd versenyzőkhöz.

Az olimpiák történetében a legelső gerelyhajító versenyt 1906-ban, Athénban rendezték. A hölgyek körében elsőként 1932-ben, Los Angelesben szerepelt a versenyszám az olimpián.

1912-ben az Olimpián egyetlen alkalommal került megrendezésre a kétkezes gerelyhajítás. A verseny során a szert külön jobb és bal kézzel is el kellett dobni, majd az eredményt összeadták. Ez a versenyszám egészen népszerű volt abban az időben Finn- és Svédországban, de aztán hamarosan a feledés homályába merült, akárcsak a súlylökés és diszkoszvetés különböző alternatívái.

Az évek során számos kisebb módosítást vezettek be a versenyszámban, de a legradikálisabb Uwe Hohn 1984-es 104,80 méteres világcsúcsának hatására történt. Mivel megemelkedett a nézők sérülésének kockázata ilyen nagyságrendű dobásoknál, az IAAF úgy határozott 1986-ban, hogy a gerely súlypontját 10 cm-rel előbbre viszik. Ez az új típusú gerely az eredmények tekintetében 10-15 méteres visszaesést hozott, valamint a gerely leérkezésekor a földbe fúródást is kedvezőbben befolyásolta.

A gerelyhajítás világcsúcsa az új gerellyel 85,74 méterről (1986) 98,48 méterre (1996) növekedett. Összesen 25 gerelyhajító ért el világcsúcsot, 21 a régi gerelyekkel (34 alkalommal), és 4 az új gerellyel (8 alkalommal). Néhány új gerellyel elért világcsúcsot utólagosan érvénytelenítettek, az érvényben lévő előírásoktól eltérő kialakítás miatt. Kilenc világcsúcstartó egyben olimpiai bajnok is volt: Lemming, Myyrä, Lundqvist, Järvinen, Danielsen, Lusis, Wolfermann, Németh és Zelezny. Közülük csak kettő (Danielsen, 1956; Németh 1976) volt, aki a világcsúcsát az Olimpián érte el.

A hagyományos szabad súlyos súlyemelő edzést gyakran alkalmazzák a gerelyhajítók. Edzésként vasrúddal elvégzett gyakorlatok, a gerelyhajításhoz hasonló mozgással végrehajtott gumiköteles gyakorlatok fejlesztik az erőt és a gyorsaságot. A megfelelő erő és rugalmasság nélkül a dobók rendkívül sérülékenyek lennének, legfőképpen a váll és könyök. A törzs állékonysága segít a fizikai erőt a földtől a testen keresztül a gerelynek átadni. A lazítás és a sprint edzések segítségével növelhető a sportoló sebessége a kidobás pillanatában, következésképpen a gerely kidobási sebessége is. Kidobáskor a gerely sebessége elérheti a 113 km/h-t is.

Forrás: Wikipedia